Ovit keresünk

photo-1512253077157-2d95165015b1.jpeg

Ovikeresésben vagyunk. Bármilyen bagatell is, most ekörül forog a világunk, hónapok óta. Tavaly is próbálkoztunk, sajnos utóbb kiderült, nem eléggé, nem is jutottunk be sehová, még a körzetileg illetékes oviban is azt mondták, ha tehetjük, inkább várjunk még egy évet. Nagyon kedves és őszinte volt a hölgy, szó szerint azt mondta, nem akar kertelni, szar a helyzet. Nincs kompetens óvónéni, az utazó gyógypedagógus vagy jön, vagy nem, közel 30 gyerekre jut egy felnőtt egy csoportban. És úgy látom, ezek teljesen átlagos számok az ovik tekintetében. 

Tavaly nagyon nehezen dolgoztam fel, hogy nem sikerült. Naivan álltam a dologhoz, fel sem merült bennem, hogy nem sikerül ovit találni. Aztán az első pár telefonhívás után derült égből villámcsapás: az autista gyerekekért bizony nem kapkodnak az ovikban! Hiába mondtam én, hogy jól alszik, mindent megeszik. Nem verekszik, nem bánt sem mást, sem saját magát. Sétálni nem lehet vele, de ha külsős program van, nem visszük. Csak délig maradna egyébként is, a délutáni alvásra már hazahoznám. Általában már a telefonban lepattantunk, amint elhangzott, hogy Benő autista. Pedig csak és kizárólag olyan ovikat hívtam, ahol az alapító okirat szerint integrálnak autistákat. Hiába. 

Egyetlen ovi volt, ahol fogadtak minket személyesen, éppen ott, ami egyébként is a nagy favoritunk volt. Madarat lehetett volna velem fogatni, úgy éreztem, le van szarva minden eddigi elutasítás, a sors is úgy akarta, hogy Benő ide járjon. Voltunk néhány délelőtt játszani bent, sosem voltam büszkébb Benőre, elképesztő kedvesen és nyugodtan viselkedett. Még azt is belengették ezután, hogy elkezdhetjük a beszoktatást, és én akkor, abban a pillanatban azt tettem, amit utólag tudom, hogy nem lett volna szabad: beleéltem magam, hogy Benőt márpedig ide felveszik. Leszerveztünk Francinak bébiszittert a beszoktatós délelőttökre, mozgósítottuk a teljes rokonságot, beosztást csináltam, ki mikor tud rá vigyázni, amíg mi bent vagyunk Benővel. Egy héttel a nagy dátum előtt felhívtam őket, egy apróság miatt. Akkor közölték, hogy jujjuj, hát már akartak ők hívni (csak nem sikerült), hogy mégse menjünk beszokni, nem vállalják Benőt. Mert egy kisfiú nem megy mégsem suliba, egy kislány meg sokkal több figyelmet kíván, mint eleinte hitték, így nem merik bevállalni. Romokban voltam.

A történet ezen a ponton aztán mégis jó véget ért, mert hosszas keresgélés után találtunk egy tündéri családi napközit, ahol Benő imád lenni, vérzik is a szívem, hogy nem maradhat tovább. De nem maradhat, így is kilóg a sok 2-3 éves közül. Tehát idén újra nekifeküdtünk a lehetetlennek, hogy ovit találunk szeptemberre.

Hetekig halasztgattam az első hívásokat. Mindig találtam egy elmosnivaló bögrét, vagy egy letörölni való polcot, ami nem várhatott, és hirtelen fontosabb volt, mint felhívni az ovikat. Délelőtt ébren voltak a gyerekek, akkor azt mondtam, azért nem telefonálok, mert nem tudok figyelni. Majd ha alszanak. Amikor elaludtak, azzal mentegettem magam, á, most nem lehet, még a végén felébresztem őket. Aztán eljött a nap, amikor éreztem, nem halogathatom tovább, nekiálltam. A végén összeszámoltam, 24 kimenő hívásom aznap délelőtt. Ebből egyetlen egy pozitív válasz sem született. Persze, voltak olyan helyek, ahol nem vették fel a telefont, de akkor is. Elsőre - az előző év sikertelensége miatt bennem maradt görcsöt hozzátéve - ez így rettenetesen sokkoló volt, csak bámultam a noteszomban a kihúzott neveket egymás alatt. 

Azóta - négy millió kimenő hívással később - akadnak már azért pozitív élmények is. Meg olyanok is, amik pozitívnak indultak, aztán hatalmas pofáraesés lett a vége. Például az a magánóvoda, melynek a nevét nem írom ki (pedig megérdemelnék), ahová először jutottunk be személyesen ismerkedni. Közel is volt, hamar is fogadtak minket, utólag már persze azt mondom, gyanakodnunk is kellett volna. Az első nap nagyon jól telt, szimpatikusak voltak, bár az óvodavezető egy elég marcona nő, láthatóan rühelli a felnőtteket, de ezt maximálisan meg tudom érteni foglalkozásából adódóan, viszont a gyerekekre mindig szeretettel nézett, kedvesen beszélt hozzájuk. Nem tetszett, hogy elég konzervatív nézeteket vall sok mindenben, de nagyon sokszor kihangsúlyozta, hogy a gyerek igényei az elsők, és ezzel viszont már tudtam azonosulni. A második nap jöttek az első meglepetések. Benő nem eszik kézzel, csak evőeszközzel, ez az új úri dilije. Kitették elé a tízórai gyümölcsöket, le is ült az asztalhoz, mint egy kisangyal, majd nyúlt a villáért, ami az óvónéni kezében volt. Először azt hittem, az óvónéni nem vette észre a mozdulatot, ezért szóltam neki, hogy a villát szeretné, mert nem eszik kézzel. Az óvónő rám nézett, majd a lehető legbarátságtalanabb hangnemben közölte, hogy a tízórait kézzel KELL enni. Szegény Benő meg csak nézett szomorúan az almára, és nyöszörgött, hogy akkor ezt most hogy oldja meg. Akkor még mentegettem az óvónénit, meg a helyzetet, ez már nem bölcsi, itt szabályok vannak, amiket Benőnek is meg kell szoknia, bár nem tudtam leküzdeni magamban azt a rossz érzést, hogy ez olyan apróság, aminél igazán lehetnének elnézőek, főleg egy autista gyerek esetében. De nem ez volt az igazán nagy baj.

Már az első nap észrevettem, hogy a gyógypedagógus milyen hamar visszahozta az egyik kisfiút a fejlesztésről a szomszéd szobából. Második nap már lopva néztem az órám. Nem volt nehéz dolgom, a falon színes szagos órarend volt kifüggesztve, hogy kinek mikor van fejlesztése. Egy kisfiú - nevezzük Lajoskának - 9 és 10 között kapott (volna) egyéni fejlesztést. A gyógypedagógus 9-kor megjelent, és közölte, hogy éhen fog halni, neki most muszáj második reggeliznie. Visszajött 9 óra 24 perckor, bájosan elcsacsogott még az óvónénikkel, majd elvitte Lajoskát fejlesztésre pontosan 9 óra 30 perckor. Nem telt bele sok idő, egészen pontosan 13 perc múlva, azaz 9 óra 43-kor már az ajtóban álltak, vége a fejlesztésnek, Lajoska nagyon ügyes volt. Majd a gyógypedagógus eltűnt, a következő gyerekért 10.27-kor jött, gondolom ezek után nem nehéz kitalálni, hogy a fejlesztésnek 10-kor kellett volna kezdődnie. 

Mellettem beszélték meg azt is, hogy a Szakértői Bizottság megállapította, hogy - nevezzük - Lujzikának  heti egy óra logopédiai fejlesztésre van szüksége. Az óvódavezető közölte, hogy szuper, azt akkor ki is pipálhatják, sőt, ennél igazából sokkal többet is kap Lujzika, hiszen nagyon sokat beszélnek hozzá (sic!). 

Ezek után jött csak az igazi feketeleves, amikor az egyik - szintén autista kisfiú - azzal jelezte, hogy pisilnie kell, hogy elkezdte markolászni a nadrágját, miközben kétségbeesetten nézett körbe. Az előző két nap alatt egyértelműen kiderült számomra, hogy ő mindig így jelzi, ha elérkezett a szükség, ami egyébként nem egy auti specifikus dolog, más gyerekek is gyakran választják ezt az egyértelmű módszert. Mindegyik óvónéni el volt éppen foglalva, senki nem vette észre a dolgot, és már éppen szólni akartam, amikor megjelent az ajtóban a gyógypedagógus, és rákiabált szegény kisfiúra, hogy hagyja abba, mert TUDJA, hogy mennyire idegesíti őt ezzel. Majd, mint aki jól végezte dógát, ahogy szokás mondani, ezzel a lendülettel ki is ment, otthagyva szerencsétlen kisfiút, tanácstalanul, hogy mi rosszat tett.

És mindez egy MAGÁN óvodában történt. Ahol a szülők hónapról hónapra kemény pénzeket fizetnek azért, hogy a gyermekeik a legjobb ellátást és a legtöbb odafigyelést kapják. Úgy, hogy tudták, egy potenciális, jövőbeni "ügyfél" anyukája ott ül a padon, és hallja, látja, mi történik. Ezek után felmerült bennem a kínzó kérdés, hogy vajon hogyan zajlik egy olyan nap, amikor nincs bent olyan szülő, aki előtt esetleg jobb színben akarják magukat feltüntetni, hogy aztán majd oda akarja beíratni a gyermekét? 

Az általános tapasztalat, amit eddig látunk, hogy az integrált intézményekben nemkívánatos nehézségnek tartják Benőt, függetlenül attól, hogy a bölcsiben, ahová jár, nagyon szeretik, és soha, semmilyen panasz nem érkezett a viselkedésével kapcsolatban. Onnantól kezdve, hogy elhagzik, hogy autista, megjelenik a fejekben egy kép arról, hogy ő nehezen kezelhető, hangos, agresszív, és rengeteg pluszmunkával fog járni. Arról már nem is beszélve, hogy még nem szobatiszta, és egyáltalán nem beszél. Ezzel szemben a szegregált ovikban mindenhol úgy kezelték, mint egy főnyereményt, hiszen ki tudja magát fejezni, használ képkártyás kommunikációt, rendesen eszik, alszik, szófogadó és nem agresszív. 

Illetve még egy vicces adalék a helyzet drámaiságát illusztrálandó. A szakértői bizottságnál azt mondták, a szegregált ovikban mennyivel könnyebb dolgunk lesz majd a felvétellel, hiszen itt nem számít a lakóhely, bármelyikbe jelentkezhetünk szabadon, annál is inkább, mivel nincs minden kerületben ilyen intézmény (a miénkben sincs többek között). Ezek után tele optimizmussal kezdtem el hívni a környező kerületekben lévő szegregált ovikat, ahol kivétel nélkül, mindenhol azt a választ kaptuk, hogy ugyan törvényileg nem így kéne eljárniuk, de a gyakorlatban először a kerületi gyermekeket veszik fel, és ha marad hely, jöhetnek a más kerületekből érkezők. VICC.

Hogy ezek után milyen oviba fog menni? Még mindig nem tudjuk. Egyértelmű, pozitív választ sehonnan nem kaptunk, azon a néhány helyen, ahol egyáltalán szóba álltak velünk, és nem lettünk visszakézből lepattintva, azt mondták, iratkozzunk majd be, és utána kapjuk az értesítőt, hogy felvették-e. Tehát benne van a pakliban, hogy több oviba is fel fogják venni, és abban a szerencsés helyzetben leszünk, hogy majd mi választhatunk a végén (na persze, hahhahha), de az is, hogy sehová, így a szakértőinek kell majd kijelölnie egy intézményt, ami vagy egy szuper kis ovi lesz (NA PERSZE, HAHHAAHAAAA), vagy egy rakás szar. 

És hogy mivel szoktam magam vígasztalni mostanában? Hogy mindenki azt mondja, az óvoda választás nehézségei elenyésznek az iskolaválasztás mellett. Szuper. :D