Eltelt nem kis idő a legutóbbi poszt óta, de mindennek megvan az oka. Benőt bölcsibe szoktattuk (azóta bölcsis nagyfiú már!), aztán újra és újra nekiálltam írni, és több különböző témába is beleharaptam, megírva néhány bekezdést, de valahogy olyan nyögvenyelősen ment az írás. A teljes sztorihoz hozzátartozik, hogy amikor elindítottam a blogot, volt a fejemben egy felépített terv, ami elég sokáig lefedte, hogy milyen sorrendben és gyakorisággal jönnek majd a posztok. Ez egy ideig működött is, de éppen az elmúlt két hét bizonyította, hogy ezt hosszútávon nem lehet így csinálni. A blog ugyanis elég hamar saját életre kelt, és az én korábban mérnöki precízitással megálmodott ütemtervem kártyavárként hullott össze, amikor a betervezett írások egymás után adták a pofonokat és egyszerűen nem tudtam róluk ugyanazzal a kedvvel és szenvedéllyel írni, mint a korábbi témákról, mert közben egy másik, be nem tervezett írás kezdett el megfogalmazódni bennem. Eddig küzdöttem ellene, de most már beláttam, hogy nem lehet, most ez következik, akár be volt írva a naptáramba, akár nem. Továbbá kedves sógorom (sziaSanyi) illette építő kritikával a blogot, miszerint a gyerekek nevét csak a kezdőbetűkkel helyettesítettem eddig, és ez neki nem nyerte el a tetszését. Bevallom, nekem sem, valahogy furcsa volt a babáinkat úgy emlegetni, mint F és B, nem is tudom, eddig miért így csináltam, tehát mától Franciról és főleg Benőről folyik tovább az értekezés. :)

A téma pediglen nem más, mint a testvérek. Természetesen nem akármilyen testvérekről beszélünk, hanem a mi két csodálatos kis fiókánkról, akikre ránézve mindig könnybe lábad a szemem, amikor eszembe jut, milyen rokoni kapcsolatban is állnak ők. Amikor Franci megfogant, Benő másfél éves volt, és akkor még híre-hamva sem volt a diagnózisnak, csupán annyit érzékeltünk, hogy egy kicsit el van maradva a kortársaitól bizonyos tekintetben. Sebaj, legyintettünk, messze még az október, addigra már biztosan fog tudni beszélni, én el fogom tudni neki mondani, hogy a mama most azért nem lakik itthon három napig, mert érkezik hozzánk Franci, a kishúga, akire majd nagyon vigyáznia kell. Addigra majd biztosan megérti, hogy Francibaba kicsi és törékeny, és nem szabad ráfeküdni, megharapni, de sajnos még csak dobálni sem. Ahogy közeledett az október vált egyre világosabbá számunkra, hogy nemhogy nem fog addig beszélni, de megértetni sem fogjuk tudni vele, hogy mi történik, arról már nem is beszélve, hogy miket nem szabad csinálni egy kisbabával. 

A dolog akkor vált számomra rémisztően valóságossá, amikor a játszótéren találkoztunk egy másik anyukával. Nyár végén járunk, diagnózisunk még ekkor sem volt, nagyjából három héttel később mentünk a Korai Fejlesztőbe, tehát ha papírunk nem is, sejtésünk már volt Benő autizmusát illetően. Az anyuka nagyobbik kislánya szinte napra pontosan akkor született, amikor Benő, a kisebbiket egy hónappal előbb várta, mint én. A kislány természetesen ekkor már folyékonyan beszélt, és miközben az anyukájával beszélgettünk a születendő babáinkról, egyszercsak hihetetlen részletességgel és pontossággal kezdte el mesélni, hogy az ő kishúga ott lakik az anyukája hasában, de aztán majd képzeljem el, hogy ki fog jönni nemsokára, és hogy az én kisbabám is ki fog-e jönni majd, vagy a hasamban marad. Megnyugtattam, hogy Francibaba is várhatóan kicuccol október elején, ugyanakkor magamat a legkevésbé sem tudtam megnyugtatni. Hát itt egy kislány, aki érti, hogy a testvére ott lakik bent, de nemsokára már tolhatja majd a babakocsiban. Érti, hogy erre a kisbabára nagyon nagyon kell majd vigyázni, mert nagyon kicsike lesz, és tudja, hogy egyszer régen ő is ilyen kicsike volt. És ezzel szemben itt van a mi Benőkénk, aki a beszélgetés alatt sunyiban, nekem háttal homokot evett éppen, mert azt hitte, így nem látom. Akinek irgalmatlan melóval sikerült megtanítani azt a trükköt, hogy megkérdeztük, hol a Franci, és rámutatott a hasamra,  de nyilván halvány lila fingja sem volt arról, hogy pontosan ezt a Francit eszik-e vagy isszák, és hogy miért hívják így a mama dagadt hasát. Ezek után meg aztán nem is várhattuk el tőle, hogy megértse, hogy a kisbabák nem szeretik, hogyha a szemükben turkálnak példának okáért. 

Hát ilyen hangulatban jött el ama bizonyos reggel, amikor elkezdett szivárogni a magzatvíz. Benőt kényelmesen átvittük a nagymamához, elbúcsúztunk, majd elindultunk a kórházba, nekem meg patakokban folytak a könnyeim, hogy mire újra látjuk egymást, már nem ő lesz az egyetlen kisbabám, hogy felbomlik a mi szent és sérthetetlen szövetségünk, amiben eddig mi ketten voltunk, csak ő és én, és ki tudja mi lesz. Mire a kórházba értünk, én már biztos voltam benne, hogy ezt nem fogom tudni megoldani, és bármennyire is vártam, hogy végre magamhoz ölelhessem Francit, legalább annyira rettegtem attól, hogy hogy fogjuk ezt túlélni. Franci koradélután megérkezett, néhány órával később Benő is bejött a nagyszülőkkel. Francit hiába mutattuk volna neki, le se tojta, csak rám akart mászni, ami friss császáros sebbel az ágyban fekve nem volt igazán kivitelezhető, úgyhogy néhány perc után inkább hazavitték, nekem meg a szívem szakadt bele. Amikor legközelebb jött, akkor megtörtént az, amire azt hiszem minden szülő vágyik, amikor a gyermekei először találkoznak: Benő odáig volt meg vissza Francitól. Hosszú percekig kacagva nézte az alvó kishúgát, próbálta megsimogatni, megfogni, és bár nem volt éppen a leggyengédebb, de akkor tudtam, hogy a legnagyobb félelmem, hogy esetleg bántani fogja, teljesen alaptalan volt. 

Hazajöttünk, és aztán inkább már az volt a baj, hogy Benő túl lelkes volt. Láthatóan nem vette zokon, hogy Franci miatt jóval kevesebb figyelem és idő jut rá, inkább azt hiszem azt látta, hogy Franci sokat van kézben és ölben, hát ő is sokszor akarta kézbe és ölbe venni. Játékból néha belenyúlkált a szemébe, vagy megpaskolta a fejét, amik így utólag már nem tűnnek olyan horrorisztikusnak, de akkor mindig megállt bennünk az ütő, többször hangosan rá is kiabáltunk Benőre, hogy nem szabad. Azt hiszem végül ezzel kergettük önkéntelenül is a második fázisba, amikor teljesen érdektelen lett Francival szemben, még csak rá sem nézett. Ha Franci az ölemben volt, nem jött a közelünkbe se, legfeljebb csak annyi időre, hogy megpróbálja Francit az ölemből kihúzni, hogy menjek vele. Ha Franci a földön volt, Benő mindig kikerülte, sosem lépett rá, nem bántotta, mégsem lehetett őket egyedül hagyni egy pillanatra sem, mert nem lehettem benne biztos, mikor változik egy a nyugalmi állapot. Aztán szépen lassan átléptünk a harmadik fázisba, amikor szinte egyik pillanatról a másikra Benő teljes érdeklődéssel fordult hirtelen Franci felé. Újra nevetett rá, játszani próbált vele, megetette, és ahogy Franci fejlődött, úgy tudtak egyre több mindent közösen csinálni. Ma már közös játékaik vannak, és bár vannak kisebb nézeteltérések, az általános tapasztalat mégis inkább az, hogy tulajdonképpen Benő nagyobb veszélyben van Franci mellett, mint fordítva, ugyanis Franci hajlandó nekimenni a kétszer akkora bátyjának, ha az nem adja oda neki azt a kisautót, ami neki kell. Benő pedig többnyire hagyja magát, ahogyan az egy nagy és okos bátyótól elvárható. :)

Eközben persze mindannyian változtunk, én is. Eleinte Franci nyilván sokkal több figyelmet kívánt, de ahogy telt az idő, és már el tudta magát foglalni olyan fontos projektekkel, mint a bal kézfejének és ujjainak alapos és beható vizsgálata ízpróbával egybekötve, úgy tolódott vissza a figyelmem Benőre. Merthát vele napközben a fejlesztések mellett amúgyis többet kell foglalkozni, semmi félelemérzete nincs (illetve mostanra alakulóban), cserébe egy kis csimpánz ügyességével mászik meg minden 1 méternél magasabb bútort a lakásban, milliószor szedtük már le a konyhapultról, ahogy a 30 centis kések között szambázott, vagy a legmagasabb polcra csimpaszkodva próbált még magasabbra jutni. Elég volt neki annyi idő, amíg Francit átpelenkáztam, és máris előjött belőle a művész, és a pelusából kikapart kakagalacsinokkal rajzolgatott a szőnyegbe, vagy tömködte őket egy nagyobb játékautóba, mert szerinte annak ott volt a helye. A játszótéren Franci egyedül ücsörgött a hintában, amíg Benőt üldöztem, hogy köpje ki a kavicsokat, vagy ne igyon a pocsolyából. És közben persze irgalmatlan, mardosó bűntudat gyötört, ahogy fél szemmel vissza vissza néztem Francira, ahogy egyedül himbálódzott a hintában, vagy egyedül vizsgálgatta a kezecskéit. Ő minden olyan szuper dologból kimaradt, ami Benőnek magától értetődő volt, hogy együtt tanultuk meg, hogyan kell összeilleszteni a duplót, hogyan lehet labdázni, vagy hogy kell lerajzolni a híres macifejet, az egyetlen dolgot, amit a mama értékelhetően meg tud jeleníteni egy ceruza és papír segítségével. Persze ez így azért erősen sarkítva van, hiszen Benő délután 3-4 órákat alszik, amikor viszont minden figyelmem Franci felé fordul, viszont ha Benő ébren van, Franci teljesen háttérbe szorul. 

Franci mindezek ellenére az a baba, aki a szakkönyvek íróinak modellt állt, amikor szabályaikat felállították. Kúszott, amikor kúsznia kellett, mászott, amikor az következett, időben állt fel és indult el. Most, 13 hónaposan több szót használ, mint Benő, megmutatja, hol az orra vagy a köldöke (KOK, Francinyelven), mutogat, kifejez, és mindent utánoz, mint egy kis majom. Ő az a baba, akivel a bezzeg-anyukák egymást túllicitálva versenyezhetnének a játszótér közepén, és ő az a baba, aki bebizonyította nekem, hogy mindez valójában nem ezeken az anyukákon múlik, hanem a baba saját fejlődési ütemén. Persze, sokat számít a mondókázás, a különböző ingergazdag, fejlesztő játékok, de az igazság az, hogy a gyerekek maguktól is simán megtanulják ezeket, és nem fog hónapokkal előbb megtanulni beszélni, csak mert naponta ezerszer hallja, hogy gólya-gólya gilice. Az ember persze ilyenkor akaratlanul is hasonlítgat, és kicsit keserű szájízzel veszi tudomásul, hogy az egy éves babája nagy valószínűséggel hamarabb fogja kimondani, hogy szeretlek, mint a 3 éves, 110 centis nagy cula fiacskája. És!!! Ami a legfontosabb. Az, hogy Franci egyelőre ilyen szépen fejlődik, persze semmire nem garancia. Testvérek között az autizmus újra előfordulásának esélye 20% körül mozog, és sok olyan történetet hallottam, hogy egy ideig minden fejlődési fázis eljött, amikor jönnie kellett, majd másfél, két éves korban egyszercsak jelentkeztek az autizmus tünetei. Hajlamosak vagyunk éppen a fentiek miatt Francit sokszor automatikusan neurotipikusként kezelni, holott semmi garancia nincs arra, hogy az, és gyakran kell magamat figyelmeztetnem, hogy ne éljem bele magam semmibe. 

Testvérek. Erről a szép szóról olyan sokminden jut eszembe Francit és Benőt elnézve. Hogy hányszor kaptuk meg, hogy milyen jókor érkezett Franci Benőnek, mert majd ő mindenre megtanítja, és hogy ilyenkor mindig elszorul a szívem, hogy Franci nem valakinek született, hanem maga miatt. Hogy ő nem holmi tenyészbaba, akinek az egyetlen célja és küldetése ezen a földön, hogy megtanítsa a bátyját beszélni. Hogy mégis, most még nem tudhatjuk, hogy később, amikor már felnőttek lesznek, és esetleg mi már nem leszünk, Francinak kell-e majd gondoskodnia Benőről, mert ő nem tudja majd tökéletesen ellátni magát. Testvérek. Olyan szerelemmel tudnak egymásra nézni, szeretnek egymáshoz bújni, és szerencsére mostmár kötődnek egymáshoz annyira, hogy nem a lakás különböző pontjai között kell utánuk rohangálnom, hanem jó eséllyel egymás közelében játszanak, neadjisten egymással. Figyelik egymást, és jó látni, hogy minden ezzel kapcsolatos érzésem ellenére Franci már most mennyi mindenre megtanította Benőt. Hogy ahol az egyik, jó eséllyel ott a másik is, és mostmár együttes erővel veszik fel a harcot ellenem, a rend és tisztaság ellen: együtt szedegetik a vizes ruhát a szárítóról, együtt eszik a virágföldet, vagy együtt dugnak kolbászkarikákat a kanapé párnái mögé. Mert ők testvérek.