Fejlesztésről jövünk, már megint messze volt csak szabad parkoló. A messze persze egy relatív fogalom, mert egyébként mindössze 30 méter a bejárattól, de aki próbált már meg két, az előre haladást minden formában megtagadó gyereket 30 méteren keresztül cipelni, az pontosan tudja, milyen fájdalmasan hosszú távolság tud ez lenni. Bevetem a nehéztüzérséget, cumit is kap, elmondom százszor, hogy az autóhoz megyünk (ez általában működik, mivel imád a kocsiban nézelődni, de most ez sem hatja meg), meg haza megyünk (ha tudja mi a cél, általában könnyebb, de lásd előző pont), meg lesz hamham otthon (le se szarja, pedig tudom, hogy éhes).

Na de, célegyenes, a kocsi 3 méterre, már csak egy aprócska mellékutcán kell átmennünk, az autó a másik oldalon, megállunk a sarkon, hogy körbenézzek. És akkor itt vége a dalnak, B hanyatt vágja magát, üvölt, és bekapcsolja magán a szupergravitációs gombot. Gyerekesek minden bizonnyal ismerik eme misztikus gomb működését, a gyermektelenek számára mesélek róla egy kicsit. Tehát. Minden gyereken van egy gomb. Hogy hol, azt sajnos csak a gyermek maga ismeri, szülők számára elérhetetlen és titkos helyen, így annak ki és bekapcsolása is teljes mértékben szemünk fényén múlik. Namármost. Amikor ez a gomb benyomásra kerül, gyermekünk súlyának hirtelen többszörösét nyomja, így kis testének a földről való felemelése illetve odébbmozgatása szinte lehetetlenné válik, egészen addig, míg nem deaktiválja magán a gombot. Amit - nem akarom lelőni a poént - de általában magától egészen addig nem tesz meg, míg fel nem adjuk testének odébbmozgatási szándékát. A gomb ekkor varázslatosan újra benyomódik, és gyermekünk testének súlya azon nyomban visszaáll a kezdeti értékre. Ez különösen kellemetlen abban az esetben, ha a szülő kezei szabadon vannak, ám rá van kötve hordozóban egy kisebb gyermek, aki természetesen érzi, hogy mely pillanatok a legalkalmasabbak arra, hogy megpróbáljon szabadulni, és ezt testének különös pózba csavargatásával, tekergéssel és hangos nyűglődéssel jelzi szülő anyja számára. 

Ebben az esetben - nem tudom más hogy van vele - én általában feladom, mivel nincs több trükköm. A sarkon állva (má' úgy értem én állok, mert B ugye a földön hentereg a levelek és kutyaszar között) még könyörgök neki egy kicsit, mert él bennem az a gyermeteg remény, hogy rábeszéléssel és szép szóval rá tudom venni, hogy együttműködjön. Magas ívben leszarja a szép szavakat. Megpróbálom felállítani, a szupergravitáció azonnal működésbe lép. Ekkor sétál el melletünk egy alak, látom, hogy lelassít, már majdnem meghatódom, hogy de kedves, ez segíteni akar. LÓSZART. Áll, és néz. Valószínűleg nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ilyenkorra a kedves szülő frusztráltsági szintje a kritikus tartományban mozog, és nem sokat segít, ha érzed, hogy mostmár közönség is van a látványos családi performanszhoz. Nem is nézek fel, leszarom, látom, hogy odébboldalog, de kicsit messzebb megáll, még mindig néz. Sikerül B-t a két kezénél fogva elcibálni az autóig, közben hangos visítással jelzi nemtetszését. Nem akar beszállni, hát miért akarna, én naiv azt hittem, a kétségbeesés és a magunkat vonszolás kegyetlen sivatagában az autónk a távoli oázis, mely menedéket nyújt majd, és ha odaérünk, minden rendbejön, de hát persze hogy nem. Kisebb közelharc, pár harapás, karmolás és T-Rex üvöltés árán mindkét gyerek az ülésben ( a T-Rex része én vagyok, nem a gyerekek), és én még mindig érzem a lézer pointert magunkon. Felnézek, faszikám áll vagy 50 méterrel lejjebb az utcán, meredten bámul minket. Felveszem a szemkontaktust, és már kérdezném kedvesen, hogy mégis mi a jó büdös ****ért nem megy tovább, amikor csak odaüvölt ennyit: SZÖRNYŰ. És továbbmegy. Várom, hogy nézzen vissza, hogy a középső ujjammal köszönhessem meg a véleményét, de nem teszi. Kiabálni gyűlölök, de lehet, ha közelebb lenne sem tudnék mit mondani, annyira szarul esik az egész. 

Hazafelé végig ezen rágódom, pedig máskor nem szoktam, megszoktam már, hogy néznek, megszoktam a jó és a rossz szándékkal vastagon kibélelt hozzászólásokat is. Vajon mit tartott szörnyűnek? Engem, mint anyát? A velem ellenkező gyerekeimet? Hogy nem kevertem le kettőt visszakézből B-nek, ahogy valószínűleg az ő anyja tette vele 40 évvel ezelőtt ugyanezen az utcasarkon? 

Kedves lófaszjóska idegen faszi. Egyetértek veled, szörnyű. Szörnyű, hogy neked eszedbe nem jutott egy két gyereket vonszoló, 30 kilónyi pótpelust, pótruhát, pótinnit, pótpót seggtörlőt cipelő, látványosan szenvedő anyukától megkérdezni, hogy tudsz-e valamit segíteni neki, ehelyett álltál, néztél, véleményt alkottál. Nem, nem tudtál volna mit segíteni, de szörnyű, hogy a beszűkült, rosszindulatú kis agyad azt tanácsolta, inkább rúgjunk bele még egyet ebbe a nőbe, végülis magának köszönheti, minek szül az ilyen gyereket, ugye.