Nos, a kérdés bizonyos részeire a válasz már az előző bejegyzésemben is olvasható, de persze ennél a dolog azért összetettebb. Kezdem a nyilvánvalóval: terápiás jelleggel. Persze, attól, hogy nem zuhantam magamba, hogy B autista, azért még okozott nehéz perceket. Nem feltétlenül maga a diagnózis, inkább az emberek reakciói, a jövőtől és a bizonytalanságtól való félelem, azok az előre nem látható nehézségek, mint az óvóda, majd az iskola választás, a kamaszkor, amikre előre egy neurotipikus gyerekkel is nehéz felkészülni, egy autistával pedig lehetetlen, de ezekről majd később részletesebben is írok úgyis. Meg persze az, hogy az embernek hirtelen át kell értékelnie bizonyos dolgokat: megéri-e például bosszankodni azon, hogy már megint elfogyott a finom fajta kifli a boltban, és csak a szivacsos szar maradt, vagy hogy a szélvédőig is csak homályosan látó nyugger néni bevágott elém, és még csak észre sem vette, hogy valaki mögötte nem gizdázásból csikorogtatja a kerekeit, vagy tartogassam magam olyan alkalmakra, amikor B a leglehetetlenebb szitukban vágja földhöz magát, üvölt torkaszakadtából, és nyomunk egy klasszik walk of shame-et a liftig. Szóval (most) úgy gondolom, jót tesz a kis lelkemnek ezeket a dolgokat megosztani a nagyérdeművel is, ráadásul ne csak én röhögjek már, amikor B egy csinos kis szarkupacot helyez az ablakpárkányra, mert a benne lakozó feng shui művész úgy találta helyesnek. 

A másik oka annak, hogy ez a blog megszületett, már sokkal tudatosabb és magasztosabb, éppen ezért ezt a célkitűzést nehezebb is lesz elérni, de bízom benne, hogy egy szép napon még ezt is megérem majd. Mint ahogyan már az előző posztomban is karcolgattam a dolgot, az emberek reakciója általában nem a legjobb, amikor meghallják, hogy a kisfiunk autista. És akkor még nagyon finoman fogalmaztam. Néhány kivételtől eltekintve általában sajnálkozó tekintetek, lebiggyesztett ajkak, nagy sóhaj a válasz, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy soha a büdös életben többet nem lesz egy kurva karácsony sem. Sehol. Senkinek. Nem, még titokban sem. Hamar rájöttem aztán, hogy ez amiatt van így, mert az emberek nem sokat tudnak az autizmusról, rengeteg tévhit és rossz interpretáció kapcsolódik ehhez az egyébként ártalmatlan szócskához. Azelőtt ha a játszótéren rákérdeztek hány éves, tudtam, hogy azért kérdezik, mert nem beszél. A bátrabbak rá is kérdeztek, és olyankor csak annyit mondtam, nem, még nem beszél. Erre általában már nem jött újabb kérdés, én meg nem magyaráztam a bizonyítványunkat. Aztán rá kellett jönnöm, mennyivel többet érek vele, ha az a válaszom: 3 éves, és azért nem beszél, mert autista. Egyrészt rögtön nem néztek holmi új-hullámos anyukának, aki egy neveletlen sátánfiókát melenget a keblén, és nem azért nem szólok rá milliomodjára is, hogy ne egye már a kurva homokot kétpofára, mert a bennem lakó liberális szülőnek ezzel nincs problémája, hanem azért, mert nem érti, mit akarok tőle, illetve úgynevezett ingerkereső autista, és szereti a homok sercegését a kis gyöngyfogai között, de erről is majd később részletesebben. Másrészt az esetek nagy részében tök jó beszélgetés kerekedett a dologból, aminek az lett a vége, hogy a másik anyuka hálálkodott, hogy köszöni, hogy ilyen nyíltan beszéltem erről, mert ő eddig annyit tudott az autizmusról, hogy esőember meg gyufaszámlálás, és az autisták nem néznek a szemedbe, és milyen jó, hogy rájött, hogy ez nem ennyire fekete-fehér. 

Szóval, ha szeretném összefoglalni, mi a blogom célja, akkor röviden úgy foglalnám össze, hogy ismeretterjesztés, de remélem idővel jóval több lesz ennél. Szeretném, hogy B egy olyan világban élhessen, ahol nem számít stigmának az autizmusa. Szeretném, ha az emberek nem csak annyit tudnának az autizmusról, hogy esőember, gyufaszámlálás, meg a szemkontaktus kerülése. Szeretném, hogy azok, akik a buszon a fejüket csóválják rosszallóan, amikor sikítozó gyereket látnak, legközelebb egy pillanatra belegondolnának, hogy mi van akkor, ha az a gyerek nem neveletlen, hanem autista, és rohadtul zavarja a sok fény, hang, meg a fejcsóváló bácsi áporodott átható izzadtságszaga. Szeretném, ha azok a szintén érintett szülők látnák, nincsenek egyedül, ha röhöngének egy jót, amikor rájönnek, hogy nem csak az ő gyerekük feng shuizik szarkupacokkal a lakásban, hovatovább, kicsit segítene nekik az elfogadásban és feldolgozásban, miután megkapták a diagnózist.

És nem, ezt a blogot nem egy szivárványszagú vattacukorpamacsos ömlengésnek szánom, ahol virágfüzér fűzés közben mesélek arról, hogy milyen csodálatos is a mi életünk. Mert egyébként az, de nyilván kurva sok nehézséget jelent, ha az ember autista gyereket nevel. Az igazán szomorú azonban az a tény, hogy a legtöbb nehézséget nem maga az autizmus okozza, hanem a reakciók, amiket ez kivált a világból, mert az ember alapvetően úgy van programozva, hogy amit nem ismer, az félelmetes és egyszersmind rossz. Ha a blog hatására csak néhány ember tisztába kerül azzal, hogy nem minden autista értelmi fogyatékos, mint ahogyan nem minden autista zseni; hogy nem minden autistának van speckó skillje, cserébe vannak olyan autisták, akik simán tartják a szemkontaktust; hogy minden autista más, nincs két egyforma, mint ahogyan nincs két egyforma ember sem, akkor már megérte.