Benő

Meleg a fejecskéd. Napok óta köhögsz, de lázas nem voltál. Eddig. Mellémülsz a kanapén, a vállamra hajtod a fejed. Most még a szokásos rosszaságok sem tüzelnek fel, nincs kedved a radiátorra mászni, lepakolni a könyveket, vagy a kád szélén egyensúlyozva fogkrémet enni. Csak ülsz itt bágyadtan és erőtlenül, nézzük a mesét. Az egyetlen dolog, amihez ragaszkodsz, hogy a kezem az arcodon legyen. Nem vehetem el, mert akkor morogva adod a tudtomra, hogy annak most ott a helye, nem vehetem el, az most nem az én kezem, hanem a tiéd, és te rendelkezel vele. Eszembe jut, amikor először voltál igazán beteg. 7-8 hónapos lehettél, és én halálra voltam rémülve. Napokig hordoztalak a hátamon, reggel felkötöttelek, és estig ott lógtál rajtam ernyedten, a kezeiddel a pólómba kapaszkodva, a fejedet rámhajtva, ezzel is a tudtomra adva, hogy jól esik most ott lenned. Most is hordoználak, ha tehetném, de félek, hogy a lábacskáid valahol a térdem magasságában harangoznának, és a 22 kilóddal nem lenne egyszerű megfelelő eszközt találni, amivel magamra erősíthetlek. Pedig milyen jó lenne! 112 centi vagy most. Éppen 60 centivel kevesebb, mint én. 60 centi. Ennyi voltál, amikor megszülettél. Most meg könnyedén felmászol a konyhapultra, ha épp ahhoz van kedved. Most tudom, hogy nincs, de remélem hamarosan megint kiabálhatok veled, hogy már megint felmásztál.

Éjszaka van. A köhögés felébreszt. Kiabálsz egyet, ezzel adva a tudtomra, hogy most jönnöm kéne, de annyira fáradt vagyok, hogy csak csukott szemmel fekszem, és várom, hogy te gyere hozzám. Hallom, hogy kikelsz az ágyból, és mintha nem lenne tökéletesen vaksötét a szobában, határozott léptekkel elindulsz. Soha nem a rövidebb útvonalon jössz, valamiért azt szoktad meg, hogy körbemész az egész lakásban, most is így teszel. Majd egyszer meséld el, hogy hogy csinálod, hogy te soha nem lépsz rá a sötétben a duplókra meg a hangosan kukorékoló csirkére. Bejössz a szobába, mellémfekszel. Meleg a homlokod, a kezed egyenesen forró. Hangtalanul vársz, és én pontosan tudom, hogy arra, hogy feléd forduljak, és te bekucorodhass kiskiflibe. Átölellek, a kezemet az arcodra rakom, nem is kell kérned. Pár másodperc múlva már alszol is, nem érdekel az sem, hogy félig az ágykereten fekszel, mert négyen már csak így férünk el az ágyban. Remélem, mostmár holnap tényleg felmászol a konyhaszekrényre.

Franci

Pontosan tudtad, hogy várnod kell még egy kicsit, hogy te is lebetegedj. Tartottad magad, amíg Benő jobban nem lett, aztán átvetted tőle a stafétát. Most neked meleg a kis fejed, most te ülsz mellettem ernyedten a kanapén félig csukott szemekkel. Felkötlek, mert ilyenkor az a szabályod, hogy nem távolodhatunk el egymástól egy percre sem. Úgy érzem magam, mintha valamilyen szupererőm lenne, a puszta érintésem is gyógyít téged. Legalábbis te így érzed. Este könnyen elalszol rajtam, de letenni nem hagyod magad, abban a pillanatban felébredsz, ahogy csak megpróbálom. Két kísérlet után fel is adom, igazából azt hiszem tudod, hogy ilyenkor én is jobban szeretnék veled lenni egész éjjel. Hanyatt fekszem, te rajtam szuszogsz. Elgémberedett a hátam, és hát mi tagadás, nehéz is vagy már. Óvatosan megpróbállak magam mellé fektetni, de halk nyöszörgéssel tudatod, hogy te márpedig rajtam alszol. Emlékszel? Amikor megszülettél, a doktor bácsi felemelt, és azt mondta, kislány. Soha életemben nem gondoltam azelőtt, hogy ez a szó ilyen felszabadító zokogást tud kiváltani az emberből. Rámtettek, és te - mint a mesékben - azonnal abbahagytad a sírást. Csak feküdtél ott a mellkasomon csendben, pont mint most. Igaz, akkor keresztben elfértél rajtam, most meg minden oldalon lelógsz már. Nem hiszem el, hogy ez neked tényleg kényelmes lehet, de valamiért mégis. Akkor is, amikor megszülettél, még hetekig így aludtunk. Én a hátamon, te rajtam, és ha megpróbáltalak letenni, te rögtön elégedetlenkedtél. Aztán hamar hozzászoktam én is a jóhoz, és kifejezetten sértve éreztem magam, amikor először elaludtál mellettem az ágyon. Most is olyan jó, hogy itt vagy. Sokáig simogatom a fejecskédet a sötétben.

Valamikor később, nem tudnám megmondani mikor, hallom a lépteket a szomszéd szobából. Nyílik az ajtó a nappaliban, határozott léptek zaja körbe az egész lakásban, majd megjelenik egy kicsi alak, kulaccsal a kezében a háló ajtajában, és egy pillanatra megáll ott, mintha bebocsátást kérne. Én nyújtom a kezem, a kicsi alak pedig bekúszik mellénk. Az arcodra teszi a kezét, mert tudja, hogy az őt is meggyógyította.