Hogyan közöld a világgal, hogy a gyermeked autista?

giphy.gif

Ott virít a kezedben, feketén-fehéren, pöcséttel kidíszítve a szakvélemény. Felhívod az anyukádat, a testvéreidet, írsz a közeli barátaidnak, hogy immáron hivatalos; a gyermeked autista. Eddig viszonylag könnyű a képlet, hiszen aki végigjárja azt a beláthatatlan, hosszú és cseppet sem kikövezett utat, amikor a védőnő, a gyermekorvos, a neurológus, a fül-orr gégész, a gyermekpszichiáter és a gyógypedagógus mind ugyanazzal a megértést tanúsító, begyakorolt empatikus tekintettel merednek az emberre, akkor az embert jó esetben maga a papír látványa már nem igazán hatja meg, hiszen addigra igen jó eséllyel tudja, de legalábbis sejti, hogy itt egy kicsit többről szól a fáma megkésett beszédfejlődésnél.

Nekünk különösen sokat kellett várni, mert a gyermekorvos júniusban írt beutalót a fejlesztőbe kivizsgálásra, de a nyári szünet miatt csak ősszel kerültünk sorra, így volt jó 3 hónapunk beavatni és felkészíteni a hozzánk közel állókat (beleértve persze magunkat is), hogy bizony az autizmus is szóba jöhet. De mi legyen azokkal, akiket eddig nem avattunk be különböző okokból?

A barát, akivel szoros a viszony, de ritkán is találkozunk, meg valahogy sosem volt olyan a szitu, hogy szóba hozzuk eddig, most meg csak úgy hívjam fel a semmiből és mondjam azt, hogy „Szevasz Pistám, veledmivan? mijólvagyunk. jóvolthorvátba? micsakbalcsin. amúgyképzeld. B autista.”

Az ismerős, akinek már réges-rég el kellett volna mondani, de előre félek a reakciójától, ezért csak halogattam, halogattam, és teszem még most is, remélve, hogy egyszer eljön a tökéletes pillanat.

A kicsit távolabbi, de azért mégsem olyan távoli rokon, akivel évente 2-3 alkalommal biztosan találkozunk. Mikor említsem meg? Már a telefonban, amikor megbeszéljük a következő látogatást? Vagy csak amikor ott vagyunk? Ebéd előtt vagy után? Vagy csak a második szelet feketeerdő tortáért nyúlva hozakodjak elő a dologgal, mintegy mellékesen megemlítve?

Vagy szarjak a hagyományokra és írjam ki facebookra? Mert bármilyen viccesen is hangzik, bennem tényleg felmerült ennek a lehetősége is, mindjárt kis is fejtem, hogy miért.

Aki nem ismer, annak nem biztos, hogy teljesen tiszta, miért jelent ez nekem ekkora dilemmát, ezért hadd indítsak egy kicsit korábbról.

Olyan szerencsés vagyok, hogy eddig – lekopogom – igazán közeli hozzátartozóm nem hunyt még el. Gyerekkoromban azért persze voltunk néhány temetésen, amikor távolabbi rokonokat, ismerősöket búcsúztattunk, és már egészen kicsi lányként rettenetesen bosszantott a magyar temetések hangulata. Mindenki, beleértve a legtávolabbi harmadunokatestvér lányának nevelőanyját is, aki életében nem is találkozott szegény megboldogulttal, úgy zokogott, mintha kötelező lenne. Mert bizony, nem szeretem az általánosításokat, de lássuk be, elég tipikus magyar szokás a sopánkodás és búskomor ajakbiggyesztés; szeretünk bánatosan és könnyes szemmel összeborulni, hogy ejj, de nagy a baj. Ennél jobban már csak azt szeretjük, ha mással van nagy baj, és a sopánkodás mellett lehet egy kicsit pletykálkodni meg kibeszélni is. Ettől nekem viszont csomókban hullik a mellszőröm és elmegy a maradék kis élettől is a kedvem. Tudtam előre, hogy sok esetben ilyen reakcióra számíthatunk az emberektől, márpedig mi ezt egyáltalán nem tragédiaként éltük és éljük meg.

És ezzel meg is érkeztünk a főcímhez: ezek után akkor hogyan tálaljam a híreket? Volt, akinek mintegy félvállról odavetve, telefonon mondtam el, csakhogy érezze, nem olyan drámai a helyzet, mint ő gondolja. A vonal túlsó feléről visszhangzó hallgatásból azonban tudtam, hogy az illető azt gondolta, még a tagadás fázisában vagyok, fel sem fogtam, mi történt, ez az oka, hogy nem sírástól remegő-elcsukló hangon jelentem be, hogy B autista, mert nem létezik, hogy ez a hír valakit nem döngöl porig a földbe.

Ha személyesen mondtuk el, még rosszabb volt, mert ott láttam a tekinteteket is, ahogyan keresik a tébolyultság és elborulás jeleit rajtunk, hogy miért mosolygunk és mégis, hogy a fenébe tudunk úgy tenni, mintha még mindig ugyanúgy szeretnénk ezt a kis torzszülöttet, aki nem beszél és odavan a KRESZ táblákért?

Lehet, hogy kicsit konformistábbnak kéne lennünk, és kiszolgálva a közönség igényeit könnyes szemmel, lehajtott fejjel kellene prezentálunk a diagnózist, kiszínezve olyan drámai kifejezésekkel, mint tragédia, deazértszeretjük meg a jóistenmajdmegsegít.

Ezek után talán egy kicsit érthetőbb, hogyan is merült fel bennem a facebook üzenőfal, mint Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek megoldás, és nem, végül nem írtam ki. Helyette úgy döntöttem, még szélesebb közönségnek tálalok ki, és írok egy blogot, úgyhogy íme, tessék, olvassátok, szeressétek, terjesszétek.